Farmoson idén nem a szavak voltak a leghangosabbak. A csend beszélt. A hideg. A hó. A fájdalom. A megemlékezés résztvevői hóval a kezükben álltak a hóból készült sírhant előtt, voltak akik mezítláb léptek bele a  20 centis hóba. Nem látványosság volt ez, nem szereplés, hanem egy pillanatnyi közelítés ahhoz, amit a Don-kanyarnál harcoló magyar katonák élhettek át 1943 telén.

A hó szúrta a talpat, a kézben tartott hideg hamar elviselhetetlenné vált, mégis mindenki kitartott néhány hosszú percig. Ez a fizikai fájdalom emlékeztetett arra a kimondhatatlan szenvedésre, amelyet a fronton, embertelen körülmények között, fagyban és éhségben kellett elviselniük a katonáknak. A farmosi megemlékezés így vált valódi, belső párbeszéddé a múlttal.

A résztvevők közösen hajtottak fejet az elesettek emléke előtt, mécseseket gyújtottak, és csendben imádkoztak a hazáért életüket adó katonákért. A hóval teli tenyér és a mezítelen láb egyszerre jelképezte az áldozatvállalást, az együttérzést és a háború értelmetlen kegyetlenségét. A jelenlévők számára ez az élmény nem csupán történelmi esemény felidézése volt, hanem személyes fogadalom is: emlékezni, továbbadni a történetet, és békében, felelősen élni a mindennapokat.

A megemlékezés szervezői hangsúlyozták, hogy a Don-kanyarnál elesett magyar katonák története nem pusztán számok és dátumok sora, hanem családok, sorsok, beteljesületlen életek emlékezete. A farmosi esemény célja az volt, hogy a résztvevők ne csak értsék, hanem testükben is érezzék a tél kegyetlenségét, amely a fronton szolgálókat körülvette. A hóval való közvetlen találkozás így vált szimbolikus híddá múlt és jelen között.

Az este végén a csend lassan feloldódott, de a tapasztalat mély nyomot hagyott mindenkiben. A résztvevők hazafelé már más szemmel néztek a télre, a hóra, és talán egymásra is. A farmosi megemlékezés emlékeztetett rá, hogy a történelem nem távoli, hanem bennünk él tovább – felelősségünk pedig az, hogy az áldozatok emlékét méltón őrizzük.